Eljött a napja ugyanis, hogy a hírös, helyi szecsuáni csiliolajos és -borsos, kézzelnyújtott tésztát kipróbáljam. Ami, ahogy remekül látszik a képen, konkrétan egy levesestálnyi olajban úszik (itt menősködnék el vele, hogy bár biztos voltam benne, mégsem lett pirosolajos a drappszínű nadrágom).
Megint rástartoltam a helyi fine dining Atrium Hyattjére:
Fergetegesen ari néni volt egyébként a tulaj. Folyvást vihorászott azon, ahogy nem értem, amit mond, annak ellenére, hogy minden ismétlést egyre szenvedélyesebven adott elő. Végül megtalálta a szent grált! Leírta telefonon kínaiul és megmutatta. 🙂
Végigfutott bennem a ötlet, hogy elárulom neki, nem siketnéma vagyok, egyszerűen csak nem értek kínaiul, de meddő gondolatnak tűnt. Így inkább fordítóztam, amit ő begépelt. Ami egyébként annyi volt, hogy mennyire csípösen kérem, én pedig a józan önmérséklet jegyében a közepeset mondtam. Ezzel aztán újra bizonyítást nyert az eddigi elméletem: rendkívül túlzóak az ehetetlenül csípős szecsuáni ételekről szóló hírek.
Ennek ellenére ennyire sok olajjal, és ennyire kevés epehólyaggal kíváncsian várom a ma esti álmaimat.
(Úgy értve, hogy folytatódik-e egy második epizóddal a tegnapi, amelyben egy soha nem létezett gimis barátnőmmel kötött házasságomat azért kellett felbontanunk, mert szerinte nem voltam elég meggyőző, amikor arról vitatkoztam Dr. Erdélyi Ivánnal, hogy mindannyiunknak menekülnie kell, mert már a Hotel bejáratánál vannak a minket üldöző és azóta már fél ázsiát felégető idomított tyrannosauruszok a lándzsát szorongató Papa malaccal és Zsolival a nyergükben.)
Leave a Reply