Jó, hát minden nekem sem jöhet össze

Valami rákos cuccra vágytam, mert itt minden étel olcsó. Találtam egy étteremet, ahol kiolvastam a három falnyi szöveget, de továbbra is elkentmondásos volt, hogy akkor most darabra fizetek, vagy all you can eat.

Beljebb léptem, hogy bármi is az igazság legalább lássam, hogy miért fizetnék. És akkor elém tárult ez:

Az emberek ezekből merték szűrővel a vödrükbe a kapálózó állatokat.

Én erre elhülve a rettenttől kezdtem hátrálni, de mint valami vígjátékban, beletolattam egy séfsapkás srácba, aki mosolygva kezdett kínaiul beszélni hozzám. Mondtam neki, hogy én csak… De már kezében a telefon, beszél bele, ami tudtam, hogy az angolra fordítót appot jelenti. Szó, szót követett, de mindhiába. Mondtam, hogy láttam ott szélen már elhunyt állatokat is elkészítve, én azt választanám, ha feltétlenül kell és persze kiderül, mennyi az annyi.

Odatessékelt, mutatta a kész ételeket és ajánlotta is, sőt közben már szedett is nekem tányérra és azt hajtogatta, hogy ingyen van. Én meg, hogy biztos, nem. Erre ő: De-de!

Kérdezte, hogy hol a helyem. Na mondom, ez az! Hogy nekem nincs olyan. Erre ő, hogy ja, akkor előbb elől fizessek, jön segít!

De mielőtt bárki ezzel vádolná, ő tényleg nem az ilyen vendég utcáról-beforgató gyerek volt, hanem csak egy picit túlvezérelt és nagyon segítőkész srác.

A pénztárnál a nagy értetlenkedésre (ott sem beszélt senki angolul, de a reciseken látszott, hogy nem értik azt sem, hogy kerülök elő a másik irányból, vagyis nem a bejárat felől.

Mindegy, mutassan a fizetőapp kódom. Pitty! Kész. Most már lehet menni!

Megnéztem és majdnem elsírtam magam. Kb. egy közép-afrikai ország éves költségvetése volt. 🙁

És akkor még utána jött a java! Nem elég, hogy annyit fizettem, amennyiért a legjobb autentikus helyeken ehettem volna a teljes ittartózkodásom alatt, de ráadásul mit! A srác szélvészként rángatott tovább az étterem összes pultjához. Látszott, hogy imádja, hogy mást csinálhat, mint szokott.

És akkor elkövetkezett, ami miatt eleve ki akartam menekülni. Elkezdte kézzel(!) kirántani az élőket is nekem. Komolyan mondom, alkarnyi hosszú lábakkal csapkodó szerencsétlen pókrákot innen:

Elég egy? – mutogatta.

Nagyon is (főleg szegénynek) – bólogattam szomorúan.

Már dobta is a kollégájanak, Aztán a fenti képen közelebbi akváriumba megint kézzel benyulva szedett ki két homárt. És mire a fotót csináltam már lecsapdosta a haverja a pókrák lábait:

A két homár ezután a kép után még annyit élt, amíg ezt a sort a kedves olvasó elolvassa. 🙁 Hosszába vágta ketté őket a gyilkos, majd küldte az asztalomhoz pincérlányokkal.

De nem volt megállás, hiába mondtam, hogy köszi, nagyon elég! All you can eat! – Ismételgette a fordítóba mosolyogva közben húzott tovább és most egy vödröt kezdett telerakni tekergőző, menekülni próbáló lényekkel.

Végül már csak megadóan követtem és beletörődve bólogattam, ő meg mosolyogva pakolta és pakolta a cuccot, vödörbe, tányérra, ami éppen kéznél volt.

Azt hiszem a gyümölcsöknél sikerült csak érzékelnie, hogy már nagyon rég nem szeretném ezt az egészet, és legszívesebben a pénzt is hagynám, csak hadd menjek innen. Ott feladta.

Leültem, elkezdtem majszolni a már megérkezésem előtt úgyis leölteket, miközben egy hotpot gőzölőbe rakták az asztalom közepén az akkor már miattam nem élőlényeket.

Ja, a kész ételek között is ott egy galambnál kisebb szárnyas, amit nem akarok tudni, mi volt mielőtt a tányéromon végezte. (Bal fölül a gőzölő)

Mire valamenyit ettem a készekből, elkészült az első adag rák, amit egy kedves pincérlány – gondolom látva a szerencsétlen tekintetem – felajanlott, hogy felbont nekem.

De közben már megérkezett a másik regiment válogatás: ezek páncélostól és beborítva valami hagymás csilis nemtommivel. Abból kellett kiásni, hogy aztán kézzel megpróbáljam letörni a lábakat, fejeket és kirágni/szívni a húst ( a szomszéd asztaloknál látottak szerint)

A pókrák lábak szépen kipirultak, de egy hegynyi volt, mire mindent szétvágott. Rengeteg hús. És bár közben már rég nem volt étvágyam az egészhez, de azt éreztem, ha miattam haltak meg, legalább ne a kukába végezzék már.

Aztán jöttek a félbevágott társaik a szomszéd akváriumból

És 15 perc alatt ezek is meggőzölődtek és kipirultak a melegben.

Tök szép piros, meg finom is lenne, de elmondhatom, hogy szerintem ember ennyi homárt, ilyen szomorúan még nem evett a világtörténelembem…

Viszont a legénnyel összekontaktoktunk, sőt felajánlotta, hogy amíg itt vagyok a városban nyugodtan szóljak, bármiben segít.

(Na ja, ha rajta múlik, a még itt hátralévő 3 napom szummája egy olyan állat-genocídium lenne, hogy azt a tömegmészárlást a Föld egész faunája generációk múlva is emlegetné.)